Tamus Antal, magyarnyerges.
Fafaragással és bőrművességgel foglalkoztam és foglakozom ma is. Kézműves és lótartó vagyok.
Lassan egy negyed százada foglalkozom a magyar nyereggel. A fanyereggel. Fiatal bőrműves és fafaragóként, kezdő lótartóként valaha a magyarok nyergének újrateremtése egy magam elé tűzött szakmai összegzést jelentett számomra mindamellett, hogy az akkori első lovaimat is ilyen nyereggel szerettem volna szerszámozni.
Mivel nem volt aki ezt készítette, akitől tanulni lehetett volna, a nyereggel foglalkozó igen szegényes irodalom és képek (néha csak egy- egy utalás) alapján elkezdtem kísérletezgetni a nyeregkészítéssel. Rengeteg, először csalhatatlannak látszó módszer végeredménye lett nyereg helyett tűzrevaló. Nem egyszer abbahagytam hónapokra. Majd ismét újrakezdtem, gyűlt- gyűlt a tapasztalat, gyűjtöttem a leírásokat, utalásokat, képeket, rajzokat. Tíz- tízegynéhány év kutatás és kísérletezés után készítettem el az első használható fanyerget, amivel elégedett voltam. Azóta számtalan követte, a magyar nyereg 1000 évének minden stílusában. 896-tól 1867-ig. Ezen idő alatt a magyarok nyerge önmagába fordult vissza. A IX. századi sírleletek alapján László Gyula által készített nyeregrekonstrukciós rajzok gyakorlatilag megegyeztek formailag az 1831-es, az udvari hadi tanács által módosított huszárnyereg szerkezetével. Ezzel a kör bezárult. A magyarok fanyerge elérte fejlődésének csúcsát. Ismét a ló és lovas számára a legcélszerűbb, legjobban málházható forma lett, mint vélhetően őseink korában volt.
2000. május elsején kezdte meg útját „A magyar nyereg 1000 éve (Tisztelet László Gyula emlékének)” című vándorkiállításom és előadássorozatom, az országban és határainkon túl.
"Mindent a magyar lóért" írta Pettkó-Szandtner Tibor 1939-ben.
"Mindent a magyar lóért" vállalta föl napjainkban a Magyar Lovas Kör.
Mindezt a magyar lóért! A mi gyönyörű, szélhágta, napszagú magyar lovainkért!
S a hagyományainkért!
Köszönet Csillagkának! |