|
Nyereg a magyar művelődéstörténetben
Nem tudom, vizsgálta-e valaki, hogy a lókultusz, a lovaglás, a ló igázása a földkerekség mely térségeire, és mely népeire terjed ki. Tanulságos, hogy jól körülhatárolható az a terület ahol a lókultusz elterjedt. Az Újvilágba és Ausztráliába az európaiak vitték, Afrika nagy részén ismeretlen állat a ló, az arktikus népek - közöttük a szibériak sem veszik hasznát ennek a nemes állatnak. A japánokhoz is csak későn jutott el a ló. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Ázsia nomádjai mellett Európa az, ahol meghatározóvá vált a ló szerepe, az ember leghűségesebb társa ez az állat lett.
A magyarság vándorlása során az ugor korban ismerkedett meg ezzel a nemes állattal, és mindjárt a szolgálatába is állította. Hosszú századokon keresztül elsősorban a harci szerepe volt nagy, de a nemesség dísze is ez az állat lett. A távolsági közlekedésben, az áruszállításban nélkülözhetetlenné vált a ló. A mezőgazdasági munkában döntően csak a 19. században nőtt meg a szerepe.
Mindezekből következik, hogy a ló hátalása a lótartó gazdaságokban és a hadseregben mindennapos gyakorlattá vált. Voltak foglakozások melyekben elengedhetetlen követelmény a nyerges ló tartása. ( pl. a csikósoknál, gulyásoknál, nehéz és könnyű lovasságnál, hírvivőknél ) Márpedig a lovaglás nyereg nélkül - különösen hosszútávon - nem lehetséges. (jóllehet pásztornépünk ismerte és alkalmazta a heveder nélküli patracot vagy csikósnyerget.)
Európában kétféle nyeregtípus vált általánossá a középkor folyamán: a keleti nomádok által használt, és valószínűleg a magyarok vagy a később beköltöző kunok által elterjesztett könnyű nyereg, és a nyugati nehézlovassági nyereg. A keleti nyereg a könnyűlovasság, a huszárság európai elterjedésével vált általánossá. Előnyét a 19. században abban fogalmazták meg, hogy a lovat nem rontja, mozgásában nem gátolja, a lovas és a ló harmonikus munkáját segíti. Lényege az egyszerű szerkezet, a könnyedség, a szilárdság, a tartósság - és az olcsó ár. Ezért is használta szívesen a nemesség ezt a nyerget, és virágzott a nyerges mesterség. Hazánkban Tiszafüreden és Igmándon dolgoztak a leghíresebb mesterek.
A nyereg fő részei: az állat hátára támaszkodó két nyeregtalp vagy nyeregdeszka, a két kápa, a kápákat összekötő, nyersbőrből készült farbőr vagy ülőbőr. Ezt a bőrt a deszkákhoz megnedvesített hasi szíjakkal is kikötötték. A talpakat könnyűfából ( nyír, nyár) készítették, a kápákat keményfából (eper, kőris, gyertyán, jávor, bükk) faragták. A kápák látható felületét faragással ékesítették, a kápafejet nemritkán vékony csontlemezekkel is borították, melynek felületét karcolással díszítették. A talpakat úgy faragták meg, hogy a rögzítő szíjak a ló hátát ne sértsék fel. A kengyelszíjaknak is csináltak helyet. A kápák előre és hátra dőltek. Ennek részben statikai okai voltak, erősebben feszítették a súlyt hordó farbőrt, másrészt szélesebb ülőfelületet alkotva kényelmesebbé tették a lovaglást. A nyerget a ló hasa alatt hevederrel mindig megkötötték. Ez tette lehetővé a lovas számára a biztonságos lovaglást, és szabaddá tudta tenni a két kezét. Az alapnyerget "felöltöztették": díszes bőrökkel, takarókkal fedték, hogy kényelmesebb legyen az utazás, és a lovat is kímélték.
A gépesítés előrehaladtával a ló szerepe jelentősen csökkent mind a harcászatban, mind a távolsági utazásban, teherszállításban. Szinte csak a szórakozást, a versenysportot szolgálta ezután. Ezzel egy nagy múltú, több évezredes szakma, a nyeregkészítő mesterség fölött szólalt meg a lélekharang. Az utolsó tiszafüredi mesterrel László Gyula még találkozott az 1940- es években, igyekezett kifaggatni mesterségéről. - Napjainkban örvendetesen megnőtt az érdeklődés a lovaglás iránt, ezzel együtt a nyerges mesterség is feltámadni látszik csipkerózsika álmából. Az emlékezetből, irodalomból és saját fantáziából építkező ügyes kezű alkotók újrateremtették ezt a letűnni látszó évezredes múltú, színes gazdag világot.
Dr. Bellon Tibor
| |